Az örök kékje
Értsd meg a boldogságot, értsd meg a boldogtalanságot…
Kicsit fáradtnak tűnik a világ. Nem engedi, hogy ezt a hangos hangot meghalld
Tovább élünk, és tovább él a világ is
Az ok nem számít, a remény nem számít, mindannyian itt vagyunk.
Elhallgattat minket a vad eső
Túlcsordul a nedvességtől ez a nyirkos világ
A szabályokon alapul a határozott higgadtság
Amik számunkra ismeretlenek
Mert ismerem az emberi gyöngeséget, kinyújtom nekik a kezem
Ugyanolyan szívvel és formával védenek, harcolnak, és szeretik egymást
Egy istent alkotnak, és helyeselnek rá
“Alkoss egy istent, szeretettel” és ezzel azt mondják a világ pompás
Az élet folytatódik ebben a kápráztató világban
És a halálban több születik, hogy az erejükkel tovább éljen
Üldözd a pillanatot, az ici-pici fényt
És utána úgy tűnik fényleni fogunk
Kisgyerekek, kikkel sose találkoztam
Ah, szeretném, ha tovább küzdenétek és megérkeznétek ebbe a valóságba
Kisgyerekek, kikkel sose találkoztam
Kínáljátok fel a kezeiteket a világnak
Kincs ezen a kék, fényes földgömbön
Muszáj tovább mennie az életnek
Csak szeress, cirógass, ölelj örökké
Mielőtt elesel
Felejtsd el mi fáj
Mosd el mi bánt
Rejtsd el ki vár
Hagyd el hazád.
Igen, én vagyok a saját ellenségem.
Egyik ismerősömnek írtam, és mégis önmagamnak.
Fáradtan sétálok a mocskos alagútban
Érted kedvesem, hogy felvidulj
Tudom értelmetlen vigaszom nem számít
Csupán szeretnélek újra boldognak látni.
Az egész életem és szívem érted háborog
Fáj neki könnyem, jobban mint neked.
Tenni akarok a boldogságodért.
Ne nézz rám a gyönyörű, síró arcoddal
Szeretném eltörölni a fájdalmad
Minden könnycsepped elülteti bennem a gyűlöletet,
Melyet a múlt már rég kigyomlált belőlem.
Ne nézz rám! Fordulj el!
Öld ki belőlem a haragot!
Ez a világ akárcsak egy verem alja
Sötét és nyirkos, az életemet elrabolja
Csak kötelékekkel elviselhető, mégse vagy itt
Szeretnél majd végre elérni?
Sétálok érted, mégse talállak
Gyilkolni készülök érted
Előttem ki áll, a prédám
Magam előtt én állok.
Önmagam vagyok a legnagyobb ellenségem.
Történelem órai mű x33
Az uralkodó halotti léptekkel jár
Most már ne nézze, kinek fáj
Rongyos palástját húzza
Sírjához közeleg, népe bátorítja.
Ahogy lépdel, törvényei égnek
Népe ujjong, hívei félnek
Jövőjének már rég vége
Sírjához halad, életének vége.
Sírja előtt még kinyitotta szemét
Népén körbe hordozta tekintetét
Elkiáltotta magát: “Nincs kegyelem!
Hádész, én leszek az új fejedelem!”
Visszatértem, bár nem túl vidámmal. A valódi lelkiállapotomat tükrözi. Zavaros, zavart, akár csak én. Hiába nem ma írtam, nem is tegnap, még mindig zavart vagyok. Még ennél is zavartabb.
Ez az egyik legborzalmasabb “művem”, még annak se nevezhető. De nem akarom, hogy elvesszen, talán átírva tudok valamit kezdeni vele.
Az ég fölött eltűnő hangom
Remegve próbálja elérni a Napot
Törékeny testem vonszolva
Próbálok átjutni a sötét fellegen
Érted kiáltok, Idegen
Érted, ki életed elcserélted velem
Hangom hallod?
Szememet látod?
Tükrökben élünk, árnyképet kergetünk
Fáradtan hullik a fekete eső
Elértelek? Kérdem szakadatlan
Haladok feléd? Kérdem fáradtan.
Réges régen még a kétes fényben
Haragosan kiáltottam érted
Zavarosan, mit sem sejtve éltem
Éltem érted, kedves Idegen
Magamra maradtam, de nem egyedül
Élek, a jelent nézem
A jelent, mi nem a miénk.
Ez a sorsunk, el foglak érni.
El kell érjelek, mert ez a Sorsom
A sorsom, hogy elérjem a Napot
A Napot, ki téged testesít meg.
Gyűlölöm a telet, és a havat. Hogy miért? Gyerekkori visszatérő rémálom, egy kislányról, kinek szőke haja volt, zöld szeme, késsel a kezében, rettegve, fázva, véresen sétált a hóban, és ahogyan a testéről lecsöppenő vörös mocsok a hófehér havat elérte, egyre vörösebb lett minden.
Ezért sem vagyok képes télen bármit is megtenni. Télen alig élek. Gondolom feltűnt, hogy sok versemben a ‘hó’ vagy a 'tél’ és a 'hideg’ fájdalmas jelzőként van jelen. Vagy úgy, hogy fél tőle valami illetve valaki.
Én. Ez az álmom, és az érzésem, mikor a kislány voltam.
Egy csepp
Két csepp
Három csepp
Vér csepp
Fehér hó vörössé válik
Vöröslő könnyem savvá válik
Földre érve bemocskol mindent
Hóhoz érve megváltoztat minket.
Kések, vér mindenhol.
Rettegve kérdem miért, s hogy?
Összeesve vörös hóban
Könnyem törlöm, de hiába
Egyre gyűlik, egyre éget
Egyre vesztem törékeny öntudatom
Ott ragadok a hóban fekve
Mindent örökre elveszítve.
Ez egy érdekes történet. Matek óra kellős közepén előcsaptam a füzetemet, és írtam. ez a kis versecske született meg. Hozzá kell tennem, nem voltam túl jó állapotban, ezért nem a legboldogabb.
Véres úton a vérem hajt
Csonthalmok dombjai közt.
Rémes és fájdalmas gondolat
Halott világban üldöz.
Véres vízben döglött halak
Csontvázként úsznak.
Rémes képként mutatnak,
Egy halott világba kúsznak.
Véres szívem darabokban,
Csontjaimat remegteti.
Rémes fájdalom játékosan
Halott lelkemet égeti.
Véres úton sétálok
Csonthegyek mellett.
Rémes gondolatok
Halott világban ölnek.
Igen, nekem kedvelt formám ez. Mármint hogy egy szót kiemelek, és az a témája egy versszaknak. Ez nálam amolyan “kedvenc”.
Idegen hangon szól hozzám az éj
Idegen illatot hoz vele a szél
Idegen táncot jár a fény
Idegen színekben pompázik az ég.
Senki kacaja a szélben száll
Senki sem jár már az utcán
Senki szavát visszhangozza a nyár
Senki földjén végre otthont talál.
Ismeretlen tájakon jár a tél
Ismeretlen földeken suhan árnyékként
Ismeretlen állat fázva fél
Ismeretlen színbe burkolja a fény.
Semmi se fáj
Senki se fél
Sehol se jár
Az ismeretlen tél.
Ez új. Teszek ma fel régit is.
Vörös vízből kelt ki a rém
Vörös szárnyakat eresztve szét
Vörös fátylát fújta a szél
Vörös szemét ne nézze, ki fél.
Fekete haját kontyba’ hordja
Fekete eget egyre bámulja
Fekete ruháját maga mögött húzza
Fekete könnyét egyre csak szórja.
Fehér hó zokogva hullik
Fehér tél búcsúzva csúszik
Fehér fa lángoktól izzik
Fehér fény fáradtan ‘tűnik.
Fekete haja már vállára omolva
Fekete égről nehezen lemondva
Fekete ruháját maga mögött hagyva
Fekete könnyét még álmosan szórja.
Vörös nap újra sírva kél
Vörös színbe borulva fél
Vörös szárnyát széttárva még
Vörös fénybe vágyik a rém.
Írok. Ma írok. A régi történeteimet nem szívesen tenném fel ide. Nem eléggé… elvontak már hozzám.
Az írásaim engem tükröznek. Velem együtt fejlődnek, és egyre elvontabbak lesznek. Kérdem én, miért kéne kiraknom ide azt, ami már a múlté?
De az optimizmusom úgy-ahogy megmaradt. Remélem így is marad.